Tömőcsővel tálalt latin slágerek, amiktől még ma is színesen pörög a gyomrunk!

A latin pop egy olyan műfaj, melyet száz rádiós DJ kedvel, és egy egész világ hallgat - legalábbis sokáig így gondoltuk, majd a Despacito mindent felülírt. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az irritálóan túljátszott dalok jelentős hányada ezen irányzatból kerül ki. Lássunk erre pár hírhedt példát a teljesség igénye nélkül!

A twerkelésről eddig még nem készült természetfilmes elemzés, mert az Animal Planet operatőreit a papucscipő és vászoning hiánya miatt kitiltották a belvárosi tinidiszkókból. Ez a mozdulat - amelyben a Pina Coladától elbódult hölgyek csípője rázkódik, hogy felhívják a brokkolifrizurás hímek figyelmét - a legideálisabb aláfestést Daddy Yankee 2000-es évekbeli slágere nyújtja. Ha minden sikeres párzási táncot tűzijátékkal ünnepelhettünk volna, akkor a Gasolina dallamára legfeljebb egy száguldó expresszvonat előtt éreznénk kényszert a twerkelésre, de a valóságban inkább csak az ülésünkhöz tapadva figyelnénk a ritmust.

A Lambadára egy egész korosztály adta a lábnyomát, miközben franciadrazsét és pirosaranyas uborkaszeleteket taposott a szőnyegbe a rendszerváltás idején tartott házibulikban. Ehhez elengedhetetlenül hozzátartozott a csípőficamosokat kifigurázó tánc, valamint a következő, vogul nyelven elhadart refrén:

Persze, íme egy egyedi változat: "Szóóóójádzsuszifój geumdijá szóni fesóráááá" helyett mondhatnánk: "Szóóóója, a csodás geumdijá dallama szárnyal a fesórák között!"

Mi pedig naivan azt gondoltuk 1990-ben, hogy Kádár Jánossal együtt a Kaoma slágerétől is egyszer és mindenkorra megszabadultunk. Azonban egyes mindenre elszánt sírrablók sem a néhai pártvezért, sem a Lambadát nem hagyták békében nyugodni, utóbbit pedig J-Lo és Pitbull túlárazott tahódiszkó-kompatibilis kollaborációjában élesztették újjá. Vesztünkre.

1999-ben a lakosság jelentős része még a legkülönfélébb neurózisokkal küzdött, hiszen az asztali számítógépek gyakran megtréfálták őket a rettegett kék halállal, vagy éppen a Cameron Diaz fotó pixelesedése okozott frusztrációt. Ebben a technológiai káoszban Köbüki még csak nem is merészelt álmodni arról, hogy internetes zeneállomásról vagy home office-ról beszéljen; így hát nem volt menekvés azon kollégák elől, akiket csak úgy emlegettek: a Danubius Rádió hallgatói. Ők pedig, ezek között a körülmények között, egy egész országra ráerőltették ezt a címkét, és ezzel együtt Enrique Iglesias slágere is szinte folyamatosan hallhatóvá vált. A "Bailamos" pedig olyan autentikus spanyol dallamokat csepegtetett, mint egy Hubba Bubba-val töltött tapas, ami igazán különlegessé tette a zenei élményt.

Nem szükséges a Warner Records szivarozó menedzserének lenni ahhoz, hogy magabiztosan állíthassuk: a latino bájgunarak kedvelői mindig hálás közönséget alkotnak, különösen a kistérségi agrársalsa, vagyis a „kettőt jobbra – kettőt balra, csípőtekerés” világában. A Despacito esetében ez a megállapítás különösen igaznak bizonyult, hiszen a dal annyira népszerűvé vált, hogy még a Gangnam Style-t is sikerült letaszítania a legnépszerűbb YouTube-slágerek listájáról. A dal további sikeréhez hozzájárult, hogy a Flitteres Zakós Borsodi Presszózenészek Egyesületének szinte minden tagja elkészítette a saját magyar verzióját, ám a csöves aluljárók örökzöldjei között azért a Székely himnusz és az 1492 nem szorult háttérbe.

Manu Chao 1999-es dala az egyik legszemléletesebb példa arra, hogy hogyan kell egy amúgy kiváló szerzeményt tömegpusztító fegyverré redukálni: a napi harmincszori lejátszás már önmagában is meghozta volna a (nem) kívánt hatást, ám ennek tetejében az ominózus slágert általában testvérpárok szerelmének fejhangon üvöltöző gyümölcsei adagolták hasonló dózisban a rádióhallgatóknak. Nekik köszönhetően a Bongo Bong idővel olyan érzést keltett bennünk, mintha hadifogolyként (kényszer)hallgatnánk azt a Best of Guantanamo válogatáslemezen.

Ha a spanyolnáthának létezik egyértelmű zenei örököse, az nem más, mint a Los Del Rio és a Macarena. A Kívánságkosár-féle geronto-táncdal és a posztmodern tinipop eme különösen kegyetlen fúziójából akár fél perc is untig elég ahhoz, hogy szellemi kapacitásunk a teletubbie-k szintjére csökkenjen, egyben magyar kisnyugdíjas módra előfizessünk a Színes RTV-re. A Macarena legpusztítóbb tulajdonsága azonban, hogy kíméletlenül fülünkbe ragad, órákig cirkulál fejünkben, és másfél liter nitrohigító sem képes kimosni agycsimbókjainkból.