Szürke napok reménye - Szabad Föld A szürke ég alatt, ahol a nap fénye ritkán tör át, a remény mint egy apró fénypont ragyog. A Szabad Föld nem csupán a fizikai tér, hanem egy állapot is, ahol a lehetőségek határtalanok. Minden egyes új reggel új esélyek

Január, február – a népi bölcsesség szerint már itt a nyár, de a valóságban a szegények számára ez nem ilyen egyszerű. A tél néha hosszú hónapokig elhúzódik, és ez sokak életét megnehezíti. A téli hónapokban szerkesztőségünkhöz is egyre több segítségkérő levél érkezik, és mi is igyekszünk tenni a jót: adományokat gyűjtünk élelmiszerből, ruházatból, sőt, néhány különösen nehéz sorsú családot személyesen is felkeresünk. Így történt ez az ünnepek környékén, és az új év beköszöntével ezúttal is elhatároztuk, hogy segítünk.

Egy jászsági faluban élő asszony levele érkezett hozzánk, amelyből szeretnénk megosztani egy részletet. Íme: "Ezúton szeretném kifejezni hálámat a december 24-i váratlan látogatásukért, valamint a szerkesztőség által gyűjtött ajándékokért. Fiaimmal és egyedülálló, beteg szomszédommal boldogan osztoztunk az élelmiszereken, karácsonyi édességeken és csemegéken. Határtalan öröm töltött el, amikor a pénzből, amit hoztak, szilveszterre tudtam venni kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket. Így az új évre is reménnyel vágtunk neki. Karácsonykor elővettem a húszéves, apró műfenyőmet, amelyre az utóbbi években még szaloncukor sem került, sütöttem bejglit és főztem töltött káposztát. Régen mindig jutott ajándék a fa alá, de férjem már hét éve eltávozott, és a nagyszülőket is elvesztettük, így súlyos anyagi gondokkal küzdünk. A szerkesztőség most igazán ünneppé varázsolta számunkra a szeretet ünnepét. Hálásan köszönöm a támogatásukat, jól esett tudni, hogy ránk is gondoltak..."

Az ország távolabbi sarkain élő családok felkeresése néha komoly szervezést igényel. Borsodban és Szabolcsban – ahol egy-egy településen olykor szomorú látvány fogad – vagy Békésben, Zalában, Vasban próbálunk egy nap alatt legalább két-három helyszínt bejárni, és már vittünk adományokat iskolákba vagy vallási közösségekhez. Egyik téli, napfényes napon Somogyban és Baranyában is három családot látogattunk meg, és egy Görgetegről érkezett levél különösen megérintett. Mária – akit nő lévén, méltán nevezhetünk családfőnek – négy kiskorú gyermek gyámja, akiket a vér szerinti családjukból kiemelve intézetbe akartak volna vinni, de ő magához vette őket. Ő rokkantsági járadékot kap, az élettársa szociális segélyt, és van egy közfoglalkoztatott családtagjuk, ebből a "jövedelemből" és a családi pótlékból kell megoldaniuk mindennapjaikat. Ottjártunkkor a négy kisgyermek – közülük az elsőszülött Robikának Mária a keresztanyja – még iskolában és óvodában volt, de ahogyan "pótmamájuk" büszkén mutatta a képeiket, és a frissen mosott gyermekruhák lengedeztek az udvaron a téli napsütésben, az számunkra arról árulkodott, hogy ezek a gyerekek a vér szerinti anyjuk helyett igazi édesanyát kaptak, aki szeretettel és gondoskodással veszi őket körül.

Hálás szívvel köszönjük mindazoknak, akik karácsonyi kiadványunkban megjelent cikkünk, a "Mindörökké Papa" kapcsán támogatták a Zala vármegyei Kacorlakon élő Vargáné Csöndör Margitot és három unokáját. A nagymama és unokái, akiket évekkel ezelőtt az állami gondozásból fogadott magához, sajnos a család legfontosabb támaszának, Papa Varga Istvánnak a váratlan elvesztése miatt rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Ahogy a "Segítsünk egymáson" rovatunkban is olvasható, Margiték számára a mindennapok kihívásaival való megküzdés még sosem volt ennyire sürgető. Pár nappal Papa halála előtt jártunk náluk, és elhatároztuk, hogy minél előbb újra ellátogatunk hozzájuk, hogy támogassuk őket ebben a nehéz időszakban.

Azok között, akik segítséget kérnek, sokan nem szeretnék, ha nevük nyilvánosságra kerülne. Vannak, akik a falu vagy a szomszédok ítélete miatt inkább hallgatnak, mintsem kérjenek. Éppen ezért kérjük olvasóinkat, hogy karácsony előtt is értesítsenek minket, ha ismernek olyan embert a környezetükben, akinek szüksége lenne támogatásra. Egy Vas vármegyei faluból érkezett levelünk egy testvérpár történetét meséli el, és a feladó kéri, hogy mindkettőjük és a saját nevét is titokban tartsuk. Ellátogattunk a faluba, ahol egy 33 éves fiatalember vállalta testvérét, akinek súlyos testi és szellemi fogyatékossága van, miután a szüleik elhunytak. Hétköznapokon egy gondozónőt alkalmaz, hogy ő dolgozhasson, hiszen így tudja fenntartani magukat. A szülők ragaszkodtak ahhoz, hogy lányukat ne helyezzék intézménybe, mivel a gyermekkorában átélt agyhártyagyulladás következtében bekövetkezett teljes leépülését sosem akarták másokra bízni. Az édesanya három éve súlyos betegségben szenvedett, majd fél év múlva elhunyt, ezt követően egy évvel később az édesapa is hasonló sorsra jutott. Bár a fiatalember mérnökként jó jövedelemmel rendelkezik, és takarékosan él, a kiadások olyannyira megterhelik, hogy a hónap végére gyakran kimerül a pénze. Azonban arról szó sem lehet, hogy testvérét intézetbe adja; ő mindent megtesz azért, hogy otthon tarthassa.

A beszélgetésünk után mélyen megérintett a találkozás a beteg testvérrel, aki immár 38 éves. Nem részletezem, milyen is lehet az élete egy olyan embernek, aki folyamatosan a rokkantkocsijához és az ágyához van kötve. Az életében a legnagyobb változatosság talán az, ha időnként, főleg tavasztól őszig, kimehet az udvarra, hogy a friss levegőt élvezze. Ám ami igazán megrendített, az az a felismerés volt, amelyet a testvére osztott meg velem: ennek az embernek a boldogsága a maga különös formájában létezhet. Ha a szem a lélek tükre, akkor abban a pillanatban világosan láttam a szemében azt az örömöt, amely táplálja őt. Azóta is azon tűnődöm, milyen csodákra képes a szeretet, ha az nem csupán üres frázis, hanem mély, valódi érzés.

Jártam olyan családban is, ahol az egyik gyermek Down-kórban szenved. S már vissza is vonom a szenvedés szót, mert ott sem ezt éreztem, hanem valamilyen földöntúli összetartozást. Közben tapasztalom, hogy a gazdagság, a jó mód néha milyen közönnyel és lelki szegénységgel párosul. Általánosítani és ezzel bárkit megbántani persze a világért sem akarok, hisz tapasztaltam az ellenkezőjét is: lapunk segítségkérő olvasóinak tehetős emberek nemegyszer nagyon sokat segítettek, hogy tragédiák miatt megroppant életük valamiképp jobbra fordulhasson. És ismerek szép számmal szegényeket, akik a kevésből is adnak, ha a másik bajban van - gyakran névtelenül.

Elfogadom, hogy léteznek olyanok, akik ezzel visszaélnek, de több mint tizenöt év tapasztalata alapján bátran állíthatom, hogy a segítséget kérők között ez csupán egy kis töredék. Kellemetlenül érint, ha ilyen jelzéseket kapok, és ha bebizonyosodik az igazsága, az az illető ne számítson ránk a jövőben. Ha visszatekintek az elmúlt tizenöt év alatt érkezett számtalan levélre és azokra a családokra, akiket meglátogattam, számomra a legfontosabb a remény, amit tudunk adni. Mindenkinek szüksége van erre, hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Ezen kívül együtt alkotjuk a hazát, a nemzetet: mi, magyar emberek.