Szarka Tamás szavaival élve, a leglényegesebb számomra az, hogy a zene mindig legyen jelen az életemben.
Szarka Tamás, aki idén a Petőfi Zenei Díj Életműdíját vehette át, sajátos filozófiát képvisel. Még hétéves korában kezdett el verset írni, és az első sora így hangzik: "Az élet furcsa, nehéz játék." Azóta is folytatja ennek a gondolatnak a kibővítését. Több mint négy évtizedes pályafutása alatt a zeneszerzés, a költészet és a gyökerek fontosságáról osztotta meg velünk gondolatait.
Szarka Tamás munkássága során a költészet és a zene szerves egységet alkot, e két művészeti forma elválaszthatatlanul összefonódik nála. Ő maga sem kívánja ezt a határt kijelölni. Már hétéves korában megírta első versét Az élet címmel, és kilenc-tízéves korától kezdve a zeneszerzés is a szenvedélyévé vált.
"A költészet egy Isten adta, természet adta áldás. Költészet az is, amikor az írástudatlan emberek megírták a világ legszebb sorait, szájról szájra adták tovább, ott vannak a népdalainkban. A költészethez nem kell előképzettség, nem kell iskola. Czeizel Endre kutatásaiban bővebben foglalkozott a témával, könyve is megjelent arról, hogyan bukkanak fel a költők a semmiből, ragyognak, majd tűnnek el a semmibe. Nagy költő dinasztiákról nem nagyon beszélhetünk, olyan nincs, hogy a legnagyobb költők gyermekei is költők legyenek, valahogy ez nem genetikus, nem követi egymást. A zene viszont teljes más, az örökölhető, nagy zenész dinasztiákat ismerünk. Én is örököltem a nagyapámtól a zenét, a zenei hajlamot. Ő egész életében muzsikált, hegedült, nagyon híres prímás volt. Megtanulni játszani egy hangszeren, azt nem lehet megvenni, nem lehet elcsalni, ahhoz hosszú-hosszú évek kemény munkája kell. Különösen igaz ez a hegedű esetében, amely nem a legegyszerűbb hangszer. Igaz, nekem már könnyen megy" - mondta Szarka Tamás lapunknak.
Gyerekként voltak olyan időszakai, amikor naponta 6, 8 vagy akár 12 órát töltött a királyrévi házuk pincéjében, egészen hajnali fél ötig. Ha egy nap kevesebb mint hat órát gyakorolt, lelkiismeret-furdalás gyötörte. Bár sosem tudta pontosan, mi hajtotta, előfordult, hogy a fáradtság határáig hegedült. Amikor a szülei megkérdezték tőle, hogy miért csinálja ezt, csak annyit mondott: "nem tudom, de nekem ezt muszáj." Ezeket a hosszú órákat a népzene nem is számította, hiszen azt túl "könnyűnek" érezte. Ekkoriban már tánckart is irányított, és zenekart vezetett.
