Ottlik Géza életműve egyedülálló és gazdag világot teremt, amelyben a nyelv és a gondolat mély összefonódása figyelhető meg. Műveiben a mindennapi élet apró mozzanatai mellett a lélek mélységeit is felfedezi, így teremtve meg azt a különleges atmoszférát,

A műben egy összetett, hálószerű szövegtér alakul ki, amely analógiák és előre- illetve visszautalások révén bontakozik ki. Ez a struktúra lehetőséget ad a szereplők önértelmezésének, valamint lelki és tudati folyamataik mélyebb kibontakozásának, és így sokkal gazdagabb művészi kifejezést tesz lehetővé, mint a hagyományos epikai formák.

Mindannyian a saját sorsunk futamát rójuk, egyedülálló mérkőzést vívva a saját életünkkel. Részvételünk ebben a harcban téves, hamis és felesleges lenne, hiszen nem tudunk beleszólni a dolgok alakulásába, és azt sem ismerjük, hogy véglegesen alulmaradtunk-e.

Az értelem kiváló eszköz, sőt, elengedhetetlen, de nem az elsődleges szerszámunk. Bízni benne nem ajánlatos; hitünket inkább az ábrázolásra és a valóságra kell irányítanunk. Az értelem segítségével viszont kötelességünk megkérdőjelezni mindazt, amit tapasztalunk.

Bárhogy is merengünk, lelkünk mélyén egyfajta könnyedség, finom részegség és a szabadság lágy mámorának érzése lakozik. Mégsem tántorgunk, térdünk nem inog meg ettől, hiszen a sok nehéz tudás súlya már régóta jól megült a szívünkben, vagy talán inkább a gyomrunk fenekén, mint ahogyan a tengerre épített hajók tőkesúlya. Ez egy erős és stabil alap az emberi lélekben, nem pedig valami szomorú vagy halott dolog; sőt, bizonyos értelemben éppen ez az, ami igazán él, amit létrehozunk létezésünk során, amit életünk anyagából formálunk és életre keltünk.

Csüggedt pillanataiban a könyv különös erejére volt szüksége, amely nem csupán a világ távoli sarkait és különböző korszakait tárta fel, hanem egyfajta aktív összekapcsolódást is teremtett. Ez a titokzatos varázs pedig azt sugallta: az élet valójában grandiózus és csodálatos kaland.

Matematika nélkül a filozófia ma már elképzelhetetlen; filozófia híján pedig a költészet és az irodalom is elveszíti mélységét.

Az író munkája nem csupán a szavak bűvöletében rejlik, hanem abban is, hogy a csend beszél. "A néma gyereknek az anyja sem érti a szavát" – ez a közmondás tökéletesen tükrözte a belső vívódását. Ő egy olyan világot álmodott, ahol a szavak nélküli kommunikáció is lehetséges, ahol mindenki képes megérteni a másik érzéseit és gondolatait, még a legcsendesebb lelkekét is. Bízott abban, hogy az emberek között létezik egy titkos, mélyebb kapcsolat, amely túlmutat a kimondott szavakon és a tetteken. Mennyire korlátozottak ezek a kifejezési formák! Csak egy egyszerű igent vagy nemet, fekete és fehér színeket, örömöt vagy bánatot képesek közvetíteni. De éppen ezért hajlamosak torzítani, hazudni is. Mégis, el kell fogadnia, hogy az élet e korlátai között éli mindennapjait, és hogy ezek az egyszerű, ámde olykor félrevezető jelzések irányítják a kommunikációt.

Nem az én véleményemre volt kíváncsi, hanem a saját véleményére. Azt remélte tőlem, hogy én messzebbről tudom nézni élete összegubancolódott zűrzavarát, s az én közbeiktatásom segítségével talán majd ráeszmél, hogyan is fest a helyzet annak az Istennek a szemszögéből, aki nézi mindezt.

Valójában sosem voltam meggyőződve arról, hogy a negatív események ténylegesen léteznek. Úgy vélem, csupán más szemszögből kell őket szemlélni, és azonnal elveszítik a hatalmukat felettünk.

A világhoz való viszonyulásunk nem csupán alkalmazkodásról szól, hanem aktív teremtésről. Nem elegendő csupán átrendezni a meglévő elemeket, hanem folyamatosan új értékeket kell hozzáadnunk, hogy gazdagabbá és színesebbé tegyük azt, ami körülvesz minket.

Semmi sem alakul úgy, ahogy elterveztük; számtalan vágy és remény fáradozása gyakran hiábavalónak tűnik. Mégis, a legfontosabb, az az egy vagy maximum két dolog, ami nélküle az élet értelmetlen lenne, végül mégis megtalálja a módját, hogy megvalósuljon.

Fokozatosan elsajátítottuk, miként navigálhatunk az emberek világában, hogyan rejtsük el természetes énjünket, amely hajlamos a durvaságra és az erőszakos önzésre, legyen szó szerelemről vagy bármely más emberi kapcsolatról.

Hány lenyűgöző nő lép elénk, akikért próbálunk mindent megtenni, hogy így vagy úgy kifejezzük a szeretetünket. De ha végül szembesülnünk kell azzal, hogy egyik módon sem tudjuk őket elérni, a csalódásaink nemcsak a szívünket, hanem a szépségüket is megsebzik.

Az életed minden egyes pillanata, minden egyes fűszál, ami az utadba került, elengedhetetlen része a történetednek. Ha bármelyik elem kimarad, az egész kép gyökeresen megváltozik. Nem csupán hiányos vagy kiegészíthető lesz, hanem teljesen új formát ölt. Olyan átalakulás ez, ami már nem hozható vissza; a múlt egyetlen szegmense sem ismételhető meg.

Bizonyos, hogy a levegő és az eledel, a szerelem és a napfény, melyek nélkül nincsen élet, egyképpen égetnek, fogyasztanak, mérgeznek bennünket. Méreg az arzén és méreg a szenvedély, méreg a szépség és méreg a boldogság. Méreg a kávé és méreg a vágy, egy Kosztolányi-mondat is az, egy Ady-verssor is: mindez mégis kell, mindez mégis az életünk veleje.

Tulajdonképpen micsoda titkos, mélyen gyökerező boldogság rejlik abban, hogy velük vagyunk. Különös kötelék fűz minket össze, és nem úgy, mint a hegymászók vagy a szerelmesek; nem az a részünk köt össze, amelyik névvel, címmel és mindennapi teendőkkel bír, és amelyik folyamatosan mozog a világ színpadán. Hanem inkább a lényünk egy sokkal nagyobb, mélyebb aspektusával vagyunk összekapcsolva, azzal a részünkkel, amely csendben figyeli mindezt, és megérti a létezés valódi esszenciáját.

A halottainkkal úgy vagyunk, hogy eleinte, ha róluk álmodunk, ébredéskor keserű haragot érzünk: miért csak álom volt, hogy élnek? Később lassan-lassan alább adja az ember, és ébredés után is hordozza magával az álom andalító, jó érzését: legalább álmomban éltek, gondolja, s már szívesen álmodik róluk.

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amit egyedivé szeretnél tenni, és segítek átfogalmazni vagy kreatívabbá tenni!

Az embernek nem parancsnok, hanem támogató kell, aki mellett biztonságban érezheti magát. Mindenki, a gyengék és az erősek egyaránt, igényli ezt a fajta társaságot az élet útján. Születésed első pillanatától kezdve, és egészen életed végéig, szükséged van valakire, aki segít navigálni a kihívások között. Az élethez valóban elengedhetetlen egy segítő kéz, amely mellett könnyebb boldogulni.

A felebarátaimat olyan mélyen szeretem, ahogyan önmagamat is. Ugyanazzal a tiszta és feltétlen szeretettel. Nem erősebben, nem gyengébben. Tehetetlenül és közönyösen, egy megmásíthatatlan érzéssel.

A valóság nem hordoz magában sem szépséget, sem csúfságot, sem jót, sem rosszat; sőt, értelme is csupán üres vásznat jelent, amíg mi, művészek, nem töltjük meg színekkel. Csak a mi ihletett látomásaink, a lelkünk teremtő ereje adhat életet a világnak, és csak így születhet meg benne a szépség, az igazság és a jóság.

Az emberi élet lényegét talán nem is lehet egyértelműen megragadni. Lehet, hogy a tetteink és a múltunk árnyai formálják valóságunkat, de talán sokkal inkább azok az apró, megfoghatatlan részletek határozzák meg létezésünket, mint egy ködös téli reggel varázsa. Minden egyes fűszál, ami az utunkba kerül, hozzájárul a történetünkhöz: a gondolataink, az álmaink és a céljaink, a múltunk emlékképei és az indulataink hullámai; az egészségünk, a pénzünk, a munkánk, a hitünk; a szívünk mélyén rejtőző várakozások és a körülöttünk zajló világ apró, kézzelfogható csodái. S mindezek mellett még számos más tényező is formálja az életünket, amelyekre talán sosem gondolnánk.

A világ sosem létezik önállóan, csupán a szemlélő jelenlétével nyer értelmet.

Annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban.

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amit egyedivé szeretnél tenni, és segítek átfogalmazni vagy kreatívabbá tenni!

Az irodalom, úgy képzeltem, ott kezdődik, ahol több önmagánál: arkangyalok összeesküvése a világ feje fölött.

Sajnos előfordul, hogy egy szöveget többször is el kell olvasnunk – velem és író barátaimmal is így történik. Valójában a kedvenc könyveinket folyamatosan újraolvassuk, és minden alkalommal felfedezünk bennük valami újat. Ilyenkor a cselekmény, a mese háttérbe szorul, hiszen már nem izgat minket, hogy mi fog történni következőként. A történet helyett sokkal inkább a mű lényegéhez érkezünk el, ami sosem csupán a témája vagy a tárgya a regénynek – hanem a művészi kifejezés, a stílus és a hangulat, ami valóban megragadja a figyelmünket.

Azt gondolom, hogy az embereknek nem feltétlenül szükségesek politikai nézetek; azonban egy kis igazságra mindenképpen szükség van.

Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom.

Szavak és fogalmak játékos próbálgatásával úgy mélyedünk el az érzések tengerében, hogy azok szinte azonnal kezdik elveszíteni intenzitásukat, mintha csak elillannának a levegőben.

A szavak néha cserbenhagynak minket. Talán van egy mélyebb tudás, ami szavak nélkül is létezik; ezért nem vágyik magyarázkodásra. Ahogy a szavak egyre ritkábbá válnak, úgy a valódi igazság egyre sűrűbben bontakozik ki; a hallgatás mélysége rejti az igazi lényegét, hiszen csak ott találhatjuk meg a valódi tartalmat.

A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa.

Az emberek hajlamosak sokkal könnyebben negatív véleményt formálni arról, akit megbántottak vagy akinek véletlenül is kárt okoztak, mint arról, akivel jó cselekedetet hajtottak végre.

Porszemek halmozódtak egymásra, egyfajta csendes türelemmel. Ez azt sugalmazta, hogy a világ megállt, és hiába várunk a változásra, minden egy helyben toporog. Csak gyűlnek bennünket a napok, órák és percek, mintha az életünknek nem lenne más története. Mégis, valahogyan így múlik el az idő, egyszerre borongós és lenyűgöző.

Ahogyan a matt-fenyegetés ellen sem találunk hatékony megoldást azzal, hogy egyszerűen felborítjuk a sakktáblát, úgy az igazság nehézágyúit sem lehet beleerőltetni olyan törékeny konstrukciókba, mint az emberi közösségek.

A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak.

Maradjon a lelkünkben egy szöglet fiatalon és tisztán.

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amit egyedivé szeretnél tenni, és segítek átfogalmazni vagy kreatívabbá tenni!