Figyelemmel kísérték és beszámoltak róla, de a forradalmi tehetség, Sinkovits Imre, végül újra visszatérhetett a színpadra.

Már első filmjével maradandó nyomot hagyott Makk Károly.

Sinkovits 1928-ban Budapesten látta meg a napvilágot, egy középpolgári, vallásos háttérrel rendelkező családban. Hitét sosem titkolta, sőt, eredetileg papnak készült, ami különös irányt adott életének. A Színművészeti Főiskola padjain azonban nem volt könnyű dolga: négyszer is megpróbálták kirúgni, mivel klerikális reakciósnak, kispolgárinak, apolitikusnak és a politikai fejlődésre képtelennek bélyegezték. Ez a megkülönböztetés érintette a korabeli hallgatók nagy részét is, akik nem mutattak elég lelkesedést a szocializmus iránt, és így Sinkovits sem volt egyedül a harcban.

Sinkovitsnak nem csupán a párttaggyűlés elhanyagolásával akadtak komolyabb bűnei: a templom látogatása is mélyen megosztotta a véleményeket. A Szent Rókus-kápolnába járt imádkozni, és hitélete nyílt titok volt a főiskola és a párt berkeiben egyaránt. Tehetségét nem csupán a színpadi szerepei révén értékelhetjük, hanem abból a tényből is, hogy a pártállam mindezeket a visszásságokat hajlandó volt megbocsátani; a magyar színjátszásra ugyanis nagy szükség volt, és Sinkovits iránti elismerésük ezt tette lehetővé.

Első filmszerepét 1949-ben, még főiskolásként kapta Keleti Márton Úttörők című regényadaptációjában, amelyet már a forgatás alatt betiltottak. Két év múlva - amikor még mindig csak 23 éves volt - már főszereplőt alakított Máriássy Félix Teljes gőzzel című filmjében. Ettől az évtől a Nemzeti Színház tagja is volt.

Az 1956. október 23-i események mély hatással voltak rá, és arra inspirálták, hogy aktívan részt vegyen a közéletben. Aznap a Petőfi-szobornál elszavalta a Nemzeti dalt, ezzel a forradalom egyik ikonikus alakjává vált. Később sem tudták rákényszeríteni, hogy besúgjon vagy bocsánatot kérjen, így ezt a státuszt meg is tartotta. Részt vett a Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságában, valamint a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságában is, ezzel is kifejezve elkötelezettségét a szabadság és a művészetek iránt.

Sinkovits számára a Szovjetunióban 1956 februárjában zajló, széles körű visszhangot kiváltó XX. kongresszus nem hozott különösebb változást, és nem kapcsolódott a Petőfi kör tevékenységeihez sem. Az ősz beköszöntével azonban, még a közéleti ügyek iránt amúgy érdektelenséget mutató színész is megérezte a forradalom szelét. Ezt tanúsítja naplója, amely bár csak részletekben rögzíti a forradalom eseményeit, mégis tükrözi azokat az érzelmeket, amelyek felszabadultak benne a történések hatására.

Az egyetemi ifjúság kiáltványát is felolvasta 1956. október 23-án (Kép forrása: MTI/ Fényes Tamás)

A Petőfi-szobornál lezajló eseményekről a következőket jegyeztem fel: "[...] Egy személyautó érkezett, belőle Kuczka Péter ugrott ki, és bejelentette, hogy Piros belügyminiszter, a 12 órai tilalom ellenére, végül engedélyezte a tüntetést. Odaszólt nekem: Imre, addig is, szavalj valamit! Abban a pillanatban valami különös izgalom fogott el, amit még sosem tapasztaltam. Rögtön felrohantam a lakásba! A gyerekek, akiket már hetek óta alig láttam, mert előző nap érkeztek haza Vásárhelyről, éppen ebédeltek. Kati a hír hallatán lázba jött, és mint régen, '48-ban Laborfalvi Rózáék, asszonyi kezeivel kokárdát tűzött a kabátomra. Gyorsan felkaptam az Ady és Petőfi kötetet, sietve megöleltem a családom, majd rohantam le a térre."

A forradalom eufóriája, a jelszavakat skandáló tömeg hangulata magával ragadta: "Az iparművészek hatalmas lengyel címert vittek. Ahogy kiértünk a Bajcsy-Zsilinszky útra, futva érkezett az Akadémia felől két nyurga növendék sebtiben készített Kossuth-címert tartva fejük fölé. Kitört az ordítás: Kossuth címert akarunk! A tömeg egyre hatalmasabbra dagadt, az ablakokban sorra jelentek meg a nemzeti színű zászlók. Megállt a munka, a közlekedés leállt, könnyező, mámoros emberekkel lett tele az utca."

A színházon kívüli szereplései miatt "méltó jutalmát" kapta, hiszen többször is kihallgatták, megfigyelték, és rendszeresen jelentéseket írtak róla. 1958-ban büntetésképpen áthelyezték a Nemzeti Színházból a József Attila Színházba, ahol új kihívásokkal kellett szembenéznie. Csak 1960-ban térhetett vissza a film világába, hogy ismét megmutathassa tehetségét a vásznon.

Sinkovits éppen Dobó István ikonikus jelmezét öltözi magára az Egri csillagok film forgatásán, ahol a történelem megelevenedik. (Forrás: Fortepan / Bojár Sándor)

Az 1960-as évek a filmes világ fénykorát jelentették Sinkovits számára, hiszen ebben az időszakban alakította a legtöbb szerepét, köztük a legemlékezetesebb főszerepeit is. A kritikusok és a nézők egyaránt elismeréssel szóltak teljesítményéről, különösen a „Két félidő a pokolban” és „A tizedes meg a többiek” című filmekben nyújtott alakítása kapcsán. 1966-ban elnyerte a Kossuth-díjat, emellett kétszer, 1955-ben és 1962-ben, a Jászai Mari-díjat is hazavihette.

Sinkovits Imre 1949 és 1997 között összesen 72 filmben tűnt fel, és ezek során gyakran olyan hétköznapi emberek bőrébe bújt, akiknek élete a történelem és a társadalmi átalakulások viharaiban forgott. Az általa megformált karakterek közül kiemelkedik a jég hátán is megélő, ügyes-bajos, szerethető, de kissé huncut tizedes alakja, aki maradandó nyomot hagyott a nézőkben.

Sinkovits az Utazás a koponyám körül című film egyik lázálom jelenetében (Forrás: Fortepan / Révész György)

A komédia, a szatíra és a dráma világában egyaránt otthon érezte magát. Műveit áthatotta a művészi alázat, az önfegyelem és a játékintelligencia, amelyek megóvták őt a teátrális maníroktól és a hatásvadász kifejezésektől. Munkássága így mindig hiteles és mélyreható maradt.