Magyarország igazi kincsesbánya, ahol a nevetés és a keserűség kéz a kézben jár, és tökéletes színhely arra, hogy a nehézségeinkből humorral merítsünk.
Fanyar, sötét felnőttmesék, amelyek a gyarlóságainkról, a megfelelni vágyásról és a hétköznapokban előforduló abszurditásról szólnak. Az Osztálytalálkozó és A bezzeggyerek után tavaly jelent meg Erika néni című rövidpróza-gyűjteménye, Rényi Ádám mégsem tartja írónak magát. Arról kérdeztük, könnyű-e még szórakoztatni a magyar olvasókat, és miért nem engedi meg magának, hogy elszomorítsa a közélet mostani állapota.
Egy sokoldalú személyiség, aki újságíróként, kiadótulajdonosként és kommunikációs szakemberként is letette névjegyét, emellett a kereskedelmi televízió világában is megfordult. Színpadi darabok írásával is foglalkozik, így a művészet és a média határvonalán egyaránt járatos. Interjúk során többször hangsúlyozta, hogy novelláit nem a hírnév vagy az írói státusz elérése érdekében alkotja; ez nem az ő célja. Örkény István és Roald Dahl munkái inspirálják, de őszintén vallja, hogy nem merné magát hozzájuk hasonlítani. Most, három kötet megjelenését követően felmerült benne a kérdés: talán mégiscsak íróvá válik?
Ha valaki annak nevez, nem tiltakozom, de igazság szerint, amikor elképzelek egy írót, akkor nem olyannak képzelem, mint amilyen én vagyok. A szórakoztatás a célom, hogy kicsaljak az olvasókból egy kis nevetést, némi megütközést. Gyakori igénye a világnak, hogy mindenre címkét kell ragasztani, de szerintem én elég világosan látom magamat és a saját teljesítményemet. Tudom, mi az, amiben jó vagyok, és mi az, amiben lehetnék jobb. Nem akartam, hogy a játékosságot az elvárások váltsák fel.
Feltételezem, könnyebbséget jelent, ha az embernek van egy saját könyvkiadója. (A Bárdos Andrással közösen alapított 21. Század Kiadó).
Valóban, nem szükséges kilincselni, vagy hónapokig várni a visszajelzésekre, hogy megtudjuk, vajon tetszett-e a művünk valakinek. Ugyanakkor ez a helyzet egy másik szempontból aggasztóbbá válik: mi van, ha a könyv nem találkozik a közönség elvárásaival? Igazán kellemetlen, amikor az ember íróként szeretne bemutatkozni, aztán kiderül, hogy a művészete iránt nem mutatkozik érdeklődés. Amikor megjelent az első könyvem, az Osztálytalálkozó, nagyon szerettem volna, hogy sikeres legyen. A siker számomra azt jelenti, hogy az olvasók élvezik a történetet, és hogy a könyv több értéket teremt, mint amennyit elvesz.
Minden történet a hétköznapi valóságból bontakozik ki. "Hanna néni a Temuról rendelte a robotporszívót. Igazából nem volt rá égető szüksége, de a tévé reklámjaiban folyamatosan felkeltette az érdeklődését, és a Facebook hirdetései is rendre visszatértek hozzá. Ráadásul a háziorvos várótermében egy cukorbeteg asszony annyira lelkesedett érte, hogy szinte mindenki figyelmét felkeltette." Mi kell ahhoz, hogy a hétköznapi apróságokban is felfedezzük a drámai mélységeket? Talán csak egy kis figyelem és érzékenység, hogy meglássuk a mögöttes történeteket, amelyek a látszólag jelentéktelen pillanatokban rejtőznek.
A személyiségem mélyén ott lappanganak az irónia, a groteszk és a kegyetlen tréfák iránti hajlamok. Olyan ez, mint egy különleges világlátás, amit szerintem bárki elsajátíthat. Csak annyira van szükség, hogy nyitott szemmel járjunk, felfedezzük a világot. Beszélgessünk emberekkel, sétáljunk a városban, merüljünk el egy színházi előadásban vagy nézzünk meg egy filmet. És ami a legszebb ebben, hogy nem szükséges egzotikus helyekre utaznunk az inspirációért; elég, ha csak itt vagyunk egy pesti kerületben. Amikor elkezdtem a szövegekkel foglalkozni, az járt a fejemben, hogy a műveimnek működniük kell. A világ egyre inkább a gyors tartalomfogyasztás felé halad, ahol a figyelem már csak Instagram- és TikTok-videók rövidke világában található.
