Kritika: A Humane klímaválságában az eutanázia látszólagos önkéntessége A Humane klímaválságának kontextusában a társadalmi és etikai dilemmák egyre égetőbbé válnak. A klímaváltozás következményei között sokan az eutanázia kérdését is felvetik, amely els

Az emberiség nekiáll kipusztítani lakossága 20 százalékát, hogy elkerülje a klímakatasztrófát. A bajok ott kezdődnek, amikor a gazdagoktól is elvárják, hogy vegyék ki a részüket.

„Hát nem lenne szörnyen szomorú, ha vágyakoznánk egy új világra, ahol nincsenek olyan szörnyű emberek, mint a családtagjaink?” – kérdezi Bob (Enrico Colantoni) a Humane című filmben, aki az önnépirtó közbeszerzést elnyert cég eutanázia-szakértője. Ez a lelkes, tapasztalt szakember olyan izgatottsággal beszél, mintha felfedezte volna, hogy az alvás helyett különféle amfetaminszármazékokkal is feltöltheti magát. Nem véletlenül: egész nap házról házra rohan, hogy segítse azokat, akik a nemzeti öngyilkosprogram keretében önként jelentkeznek a túlvilágra. Kicsit már túl is van a határon.

A program különösen a hátrányos helyzetűek körében népszerű, mivel sokan közülük belefáradtak a folyamatosan ránk zúduló nemzetközi válságokba és a közelgő klímakatasztrófába. A helyzet odáig súlyosbodott, hogy már a napsütésben sem érzik magukat biztonságban. Ezen túlmenően sokuk számára megnyugtató, hogy családtagjaik jelentős támogatásban részesülnek a kormánytól, amiért "önkéntes" és "hazafias" szolgálatokat teljesítenek.

A költségvetés által visszafogott, de érzékletes világépítés után Cronenberg a disztópikus thriller cselekményét egyetlen takaros házba helyezi. Ide hívja össze a nyugdíjas hírolvasó (Peter Gallagher) a négy kallódó, felnőtt gyerekét (Jay Baruchel, Emily Hampshire, Sebastian Chacon, Alanna Bale), hogy nagy bejelentést tegyen. Azzal sokkolja a családot: mintegy társadalmi igényű példamutatásból részt vesz az önkéntes jellegét elveszíteni látszó eutanáziaprogramban, amellyel az USA akarja bepótolni népességcsökkentési deficitjét.

Nemzetközi szinten van miért szégyenkezniük: az ország csak kullog az ENSZ-ben meghozott 20 százalékos népességcsökkentési cél felé, miközben Oroszország például már jóval a határidő előtt teljesítette azt. (Bele se merek gondolni egy olyan filmbe, amely azt mutatja be, hogyan csökkentette az orosz vezetés az ország népességét ilyen gyorsan és hatékonyan.) Már bármelyik pillanatban megérkezhet az eutanáziát végző kormányzati hullabeszolgáltató Bob, amikor a diszfunkcionális család rádöbben, mire is készül apjuk.

A film disztópikus családi drámaként indul, de a történet alakulása során számos meglepő, mégis logikus csavart tartogat. A másfél órás játékidő alatt a műfaji határok is elmosódnak: a Humane időnként otthoninváziós horror, máskor pedig moralizáló thrillerré alakul, míg a slasher elemei is megjelennek. A rendező ügyesen adagolja a fordulatokat, groteszk humort csepegtetve a cselekménybe, amely csak ritkán, finoman csúszik át a túlzásba vitt kacsintgatás területére.

Jay Baruchel teljesítménye a színészek között különösen figyelemre méltó, hiszen mesterien és látványosan kelti életre a koncepció groteszkségét, mintha egy patkány bőrébe bújt volna. Ő az a kormány által megbízott "szakértő", aki különféle tévéműsorokban az eutanázia népszerűsítésével foglalkozik, még a legfiatalabb nézők számára is. Ám amikor a kamerák nem látják, már csak egy lemondó legyintéssel elintézi a dolgot, mondván, hogy ez a program "nem olyan embereknek való, mint mi". Különösen érdekes, hogy a "mi" kifejezés alatt leginkább a fehér embereket érti, ami még inkább rávilágít a morális képmutatására.

Mellette Colantonit is izgalmas figyelni a szociopata kormányzati alkalmazott megformálásában: éppen ő az, aki igazán megkérdőjelezi, kinek is kellene szurkolnunk a cselekmény egyre elképesztőbb fordulatai közepette.

A műfaji és egyéb fordulatokkal való ügyes zsonglőrködés ellenére a Humane igazi emlékezetességét az adja, hogy a cselekmény helyszíne végig állandó marad. Cronenberg és Douglas Koch operatőr mesterien használják ki a felső középosztály otthonainak fényeit és tereit, hogy a nézőt különböző hangulati árnyalatokon vezessék keresztül. Ezt a bravúros megoldást legutóbb talán az Én vagyok Anya című Netflixes sci-fi produkcióban láthattuk, ahol a magas költségvetés és a harmadik felvonásban megjelenő külvilág is hozzájárult a történet összetettségéhez.

Cronenberg kevesebből főz. Mostanra akár apjától, akár a szintén alacsony költségvetésből emlékezetes rémálmokat összehozó bátyjától, Brandontól (Gyilkos tudat, Végtelen víztükör) is elleshette, hogyan kell kis pénzből nagy focit csinálni. Caitlin stílusa kevésbé szürrealista, de politizálósabb, mint férfi családtagjaié: pár klasszikus elsőfilmes aránytévesztés ellenére kreatívan, vérbeli tehetséggel hoz létre egy egyedi, emlékezetes víziót.

A Humane-t már tavaly a tengerentúlon debütálták, de hozzánk csak mostanra jutott el a Max (sóhaj: hamarosan ismét HBO) platformjára.

Egy különös, bár nem hibátlan, de rendkívül szórakoztató film érkezett hozzánk, mindössze egy kattintásnyira. Ilyen alkotást ritkán látni, de ilyen pontosan megfogalmazott élményt még soha. Ez különösen üdítő, főként napjainkban, amikor úgy tűnhet, hogy a magas korhatáros thrillerek világa egyre inkább beszűkül az egyre inkább a mélyebb jelentésekre fókuszáló, „elevated horror” filmek (mint például a Nosferatu), a társadalmi problémákra reflektáló, de könnyedén felejthető vígjátékok (mint a Társ vagy az Opus), valamint a céltalan öniróniával átitatott, abszurd komédiák (mint az Amitől félünk vagy A majom) tengerében. Arról nem is beszélve, hogy a „gazdagokat együk meg” témájú filmekből is minden hónapban legalább kettő debütál, ami szintén a közönség igényeit célozza meg, de sokszor csak a felszínt kapargatja.

A Humane egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a megfelelő inspirációval a legelcsépeltebb klisék is túlléphetők, és hogy a szűkös költségvetések is kreatív módon kiaknázhatók. Ezen kívül rámutat arra is, hogy a legfrissebb és legkiválóbb filmek nem mindig a mozi hirdetéseiben vagy az influenszerek közösségi médiás bejegyzéseiben bukkannak fel. Ha ez a film téged is úgy felvidít, ahogy engem, akkor könnyedén megbocsáthatsz neki a kisebb-nagyobb hibáit is.