A karácsonyi számában az Élet és Irodalom egy kis árulásra utaló megjegyzést tett, ami kicsit meglepett.

Az Élet és Irodalom idei 51-52. számában jelent meg Vásárhelyi Mária Az "ellenzéki szavazó" árulása című írása. Összefoglalom a kedves Olvasónak, mielőtt elkezd picsogni, hogy ő nem olvas ilyet. Mérges rám a Mária, mert a Magyar Péterre fogok szavazni, ahelyett, hogy. Ez a rész nincs teljesen kidolgozva. A lényeg, hogy pártszerűtlen magatartásommal a illiberalizmus uszályába kerültem és szét leszek ültetve.

Vásárhelyi Mária a liberális értelmiségi elit egyik jellemző alakja, aki talán gyanakodva nézne rám, mert a háttérből, egy olyan mezővárosi zsidó családból érkezem, amelynek gyökerei nem kötődnek a hagyományos értelmiségi körökhöz. Az én családom olyan emberekből állt, akik még 1944-ben is hittek a jóban és az igazságban, és akik a kisgazdákra szavaztak 1945 után, amikor is Vásárhelyi elvtársék elvették tőlük a kisboltjukat. Ők a társadalom peremén maradtak, mindig a bajokkal küzdve, de sosem adták fel a reményt.

Ez nem lenne igazságos. Vásárhelyi elvtárs is majdnem az életével fizetett a nácik miatt, ezért vált ellenállóvá. Ezt szeretném Orbán Viktornak is üzenni: az ő küzdelme a gonoszok ellen folyt, a legrosszabb hazaárulók, mint a Sulyok nagypapák és Orbánbazsi dédpapák ellen. Aztán megérkezett a Vörös Hadsereg, és a helyzet drámai fordulatot vett.

1948. június 3-án Pócspetriben feszültség tört ki, amikor a helyi egyházi iskola bezárásának hírére a falu lakói tüntetésbe kezdtek. Az események tragikus fordulatot vettek, amikor egy fegyver elsült, és ennek következtében egy rendőr életét vesztette. A helyzet kezelésére Kádár János és Péter Gábor érkezett a faluba, és nyolc nappal később Budapestre szállították a rendőr meggyilkolásával vádolt jegyzőt, Királyfalvi Miklóst, akit a hatóságok felakasztottak. Ekkoriban Tildy Zoltán volt a köztársasági elnök, míg a miniszterelnöki posztot Dinnyés Lajos, a kisgazdapárt vezetője töltötte be. A kommunista vezetés a pócspetri tragédiát kihasználva igyekezett felerősíteni az egyházellenes propagandát, ezzel is erősítve pozícióját a politikai színtéren. A történtek szemtanújaként Vásárhelyi elvtárs, egy újságíró is leutazott Pócspetribe Kádárral és Péter Gáborral, hogy beszámoljon az eseményekről.

1956 után Vásárhelyi már nem tekinthető elvtársnak; éveket töltött börtönben, míg előtte Nagy Imrével együtt Snagovba internálták. Meglehetősen őszintén szembenézett azzal, amit Pócspetrivel kapcsolatban tett. Az, hogy ki mikor, kit és hogyan árult el, hogy hogyan válhatott valaki (például Kádár) árulóból elárulttá, majd újra árulóvá, és hogy az árulások hogyan temették maguk alá az országot, mind olyan kérdések, amelyek mélyen foglalkoztatnak. Elárulta-e önmagát az elárult magyar nép? Hogyan jutottunk el idáig? Kik vagyunk most? Ezek a gondolatok túlcsordulnak bennem, nemcsak a poszt szempontjából, hanem az egész életemet érintik.

Vásárhelyi Mária neve sokak számára ismerősen cseng, hiszen az ő édesapja a Vásárhelyi elvtárs, aki a Vásárhelyi Miklós néven ismert történelmi alak lett. Mária életét nemcsak apja öröksége határozta meg, hanem az a liberális mitológia is, amelyben ő is szerepet kapott, mint a szelíd intellektuális felsőbbrendűség megtestesítője. E mítosz 2010. április 25-én, a késő esti órákban végleg eltűnt, de azóta négyévente megismétlik ezt a "porlási" rituálét, mintha csak a Reszkessetek, betörők című film folytatásait látnánk. Mária asszony féltudása néha ijesztő, máskor viszont inkább tiszteletet érdemlő, hiszen az ő tudása sokszor régi, elavult nézeteket tükröz. Különös módon azonban ez a féltudás vagy ótudás, amelyet mások talán már elfeledtek, őt nevetségessé tette. Ezt talán csak én érzékelem, de a leárulózás, amelyet elszenvedett, igazán megmosolyogtató, hiszen az Élet és Irodalom lapjain alig találkozott valaki a gondolataival.

De a motívum, mármint, hogy mi a klerikális reakciót képviselő, illiberális (ezt le bírta írni) Orbánkettőt támogatjuk (értsd inkább rá szavazunk, mintsem olyan lúzerekre, akik a Taktaharkányi Bányász tarcsi ellen is összehoznának egy kétharmadot) árulók vagyunk, elárultuk az Eszmét (mely Eszmének természetesen Vásárhelyi elvtársnő a valódi képviselője, "Matildkám, tűpontos vagy mint mindig"), emlékeztet valamire, persze csak egy kicsit.

Matild, ennek vége. Azok az intellektuellek, akik a liberális gondolkodásra építenek, képtelenek szembeszállni a féltudású kormánypárti elit ellen, és nem csupán azért, mert háttérbe szorították őket, hanem mert az érdeklődésük kihunyt.

Senki sem érdeklődik irántam, nem csak Matild iránt, és talán ez így van jól, mert igazán nincsen mit mondanom. Az nem éppen mély gondolat, hogy „Péter, takarítsd el őket, aztán majd lesz valami.” De lehet, hogy jelen pillanatban ennél körülbelül nem is tudnék okosabbat kitalálni.