Kecskeszíntől a sajtautomatákig, az Őrség varázslatos tájaitól a Muravidék festői vidékein át.

Alig vagyunk. Nem baj ez, sőt! Kedvünkre jöhetünk-mehetünk, megállhatunk, félrehúzódhatunk hosszú percekre, ha megtetszik valami. Ami igencsak gyakori, mert az Őrség telis-tele szépséggel, értékkel. Pont ezért csodálkozunk rá a - mondjuk úgy - kihaltságra, noha szezonközepét írunk, és a szikkasztó hőség elvonultával ideális kirándulóidőben peregnek a napok. Talán, mert kedd van, indokoljuk magunknak, de jöttünkben-mentünkben másnap, csütörtökön és pénteken is hasonló a tapasztalás.

Csend honol, sűrű és nehéz, mint a vastag köd. A tücskök is némán pihennek, várva a Szalafő felé közeledő vihar érkezését, mintha a természet is megfeszített figyelemmel várakozna. Mi is így ülünk itt, szavainkat nagy hallgatások ölelik körül, nem azért, mert ne lenne mondanivalónk, hanem mert minden szónak súlya van. Lassan kibontakozik a történet: házigazdáink a 2000-es évek elején érkeztek a nyugati határvidékre. Kezdetben csupán havonta látogattak el ide, hogy egy kis időt eltöltsenek a nyüzsgő Budapest zajától távol. Aztán egy faluvégi házikó megvásárlása után egyre több időt töltöttek a természet ölelésében, míg végül belátták, hogy itt kellene gyökereket ereszteniük. Folyamatosan alakították és szépítették a portát, kibővítették, vendégeket kezdtek fogadni – így aztán rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek az őrségi élet rejtelmeiről. Az utolsó este, amikor megosztom velük az élményeinket, válaszaikban olyan magyarázatokat találok, amelyek új megvilágításba helyezik mindazt, amit eddig tapasztaltam.

A Húsvét időszakában újra feléled a természet, és az emberek is egyre inkább kimerészkednek otthonaikból. Az iskolakezdés közeledtével azonban a forgalom csillapodik, és a családok száma is csökken a hétvégéken, helyüket a túrázók, kerékpárosok és romantikus párok foglalják el, akik egy kis békére vágynak. Az utóbbi időben azonban a bringások is egyre ritkább vendégei a környéknek, és talán nem szükséges részletezni, miért van ez így.