Hat karaktert keresnek, akik életre keltik a történetet, és a közönség figyelmét magukra vonják.

A cikk megosztásához kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki ezt a linket, és küldje el emailben: https://demokrata.hu/kultura/hat-szereplo-szerzot-keres-es-nezokre-talal-918930/

A Hat szereplő keres egy szerzőt című dráma 1921-ben debütált Rómában, és Luigi Pirandello egyik legismertebb alkotásának számít. Ez a mű a Színház a színházban trilógia első darabja, melyet a Mindenki a maga módján (1924) és a Ma este improvizálunk (1930) követ. Pirandello mesterien ábrázolja, hogyan lehet áttörni vagy megdönteni azt a láthatatlan negyedik falat, amely a nézők és a színpad között húzódik.

E fal jelensége magyarázza, hogy a színészek úgy léteznek a színpadon, mintha az általuk megformált karakterek világának valós lakói lennének, teljesen elmerülve az adott darab eseményeiben. Egyúttal nem érzékelik, hogy a "torlasz" másik oldalán egy egészen másik univerzum rejlik: a valóság világa. A negyedik fal áttöréséről vagy lebontásáról leginkább akkor beszélhetünk, amikor egy szereplő – akár egy ártatlan pillantással vagy egy váratlan beszólással – egyértelművé teszi a nézők számára, hogy tisztában van azzal, hogy egy színpadi előadás résztvevője, és hogy a közönség figyelme rá irányul.

Ezek után már könnyen sejthető, miről szól a "Hat szereplő szerzőt keres" - bár a szó klasszikus értelmében vett cselekmény fogalma itt kissé megkérdőjelezhető. Egy vidéki színházban éppen egy vígjáték próbája zajlik, ám a folytatásba hirtelen váratlan események csúsznak be: olyan karakterek lépnek a színpadra, akik nem részei a tervezett darabnak, így a jelenlétük a pódiumon igencsak indokolatlan.

Hamarosan világossá válik, hogy élő szereplőkről van szó – köztük egy Apáról, egy Anyáról, egy Mostohalányról és egy Fiúról –, akik arra várnak, hogy valaki megelevenítse őket a színpadon, és végre bemutatkozhassanak a nagyközönség előtt. Az igazgató-rendező, akit foglalkoztat ez a furcsa színházi jelenség, elhatározza, hogy sürgősen megírja a darabot, hogy mielőbb túlléphessen ezen a rejtélyes helyzeten.

A szerepek olyan titkokat rejtenek, melyek hangot kívánnak adni maguknak – és ahogy a szavak szőtte fonalak mentén haladunk, egy kissé zavaros, ugyanakkor lenyűgöző és ellentmondásos történet bontakozik ki. A középpontban az Apa áll, aki egy ruhaszalon népszerűsített, de a valóságban bordélyként működő hely hátsó szobájában találkozik mostohalányával. E férfi lépései mögött ott lapul a szándék, hogy megcsalja a feleségét, míg a fiatal nő, aki egyébként vonzó és elbűvölő, az üzletvezető manipulációjának áldozataként kényszerül arra, hogy a saját testével keressen némi extra jövedelmet. Az események sodrásában a kapcsolatuk egy új, sötét dimenziót kap, ahol a vágy, a bűntudat és a titkok összefonódnak.

E jelenet egyébként önéletrajzi ihletésű: Pirandello egy levelében beszámolt róla, hogy paranoid kényszerképzetektől gyötört, súlyos féltékenységi rohamokkal küzdő felesége - akit 1919-ben végül elmegyógyintézetbe utaltak - egy kitörése során azzal vádolta meg, hogy viszonyt folytat a lányukkal.

Az igazgató tisztában van azzal, hogy a hívatlan látogatók csupán a saját szemszögükből, érzelmeik befolyásolta módon képesek megidézni az eseményeket. Ez pedig azt eredményezi, hogy nehezen megállapítható, vajon a történések valóban megtörténtek-e, vagy csupán a képzelet szüleményeiként léteznek. Más szóval: a narratíva szerző híján szétesik, mintha egy szövevényes történet fonala hirtelen elszakadna.

A direktor folyamatosan azon fáradozik, hogy valahogyan mégiscsak beilleszthesse a "rendszeridegen" jelenségeket a megszokott keretek közé. Ennek érdekében például a társulat tagjait bevonja a szerepek megformálásába, ami természetesen nem marad következmények nélkül: a hívatlan vendégek rosszalló pillantásait vonja magára. Hát persze! Hiszen azzal, hogy más írja meg a karaktereket, és más adja elő őket, az egyéniségek elveszítik élénkségüket, mesterkélté válnak, és végül papírízű, élettelen figurák születnek.

A Hat szereplő egy izgalmas mű, amely számos alkotáslélektani kérdést vet fel. Középpontjában az áll, hogy ki is alakítja valójában a történet szereplőit: az író keze vagy maguk a karakterek, akik saját identitásukkal lépnek színre? E kérdéskör felfedi, hogy a karakterek viselkedése mennyire függ az író szándékaitól, illetve mennyire hatnak rájuk a külső körülmények és a dramaturgiai igények. A mű nem csupán a karakterek és az alkotó viszonyát boncolgatja, hanem a színház világának összetett dilemmáira is reflektál, például arra, hogy miként formálódik a valóság a színpadon, és hogy a nézők hogyan kapcsolódnak az előadáshoz.

A színház világában mindig is izgalmas kérdés volt, hogy vajon a szerep formálja-e a színészt, vagy éppen ellenkezőleg, a színész adja-e életét a szerepnek. E két megközelítés mélyen összefonódik, és mindkettő nélkülözhetetlen a színpad varázsához. A színész, amikor belép a karakter bőrébe, nem csupán egy történetet mesél el, hanem egy új valóságot teremt, amelyben a nézők elmerülhetnek. A darab által megjelenített belső világ és az objektív, külső valóság közötti feszültség szintén kiemelkedő jelentőséggel bír. A belső valóság a szereplők érzelmeit, gondolatait és motivációit tükrözi, míg a külső valóság a színpadon látható, hallható és érzékelhető elemek összessége. Az igazi kihívás az, hogy ezt a két dimenziót harmonikus egységbe hozzuk, és olyan hiteles élményt nyújtsunk a nézőknek, amely felér a valós élet sokszínűségével. Ahhoz, hogy a külső valóság a színpadon is olyan meggyőző legyen, mint a mindennapokban, a rendezőnek és a színészeknek egyaránt kreatív megoldásokra van szükségük. Az esztétika, a díszlet, a világítás és a zene mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a nézők ne csupán passzív szemlélők legyenek, hanem aktívan részt vegyenek a történet kibontakozásában. A színpadon megjelenített elemeknek olyan erővel kell bírniuk, hogy a közönség elfelejthesse, hogy egy előadást néz, és helyette a karakterek világába merülhessen. Egy jól megkomponált előadás során a nézők érzékelik a karakterek vívódásait, örömeit és fájdalmait, miközben a külső valóság részletei – a színpadi mozgások, a dialógusok és a színészi játék – mind hozzájárulnak a történet hitelességéhez. Az igazi művészet abban rejlik, hogy a színészek és a rendezők képesek összeolvasztani a belső és külső világot, és ezzel egy olyan élményt teremteni, amely maradandó hatással van a nézők lelkére.

A Weöres Sándor Színház színpadán jelenleg egy lenyűgöző előadás bontakozik ki, melynek rendezője, Kondákor Ajsa Panka, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tehetséges hallgatója. A produkció különlegessége, hogy a színpadra lépők száma hét főre csökkent, így a mű még inkább fókuszálhat a karakterek dinamikájára és a történet mélységére. A díszlet egyedisége is figyelemre méltó: a nézők előtt elterülő, csonka ovális alakzat igazi időutazásra invitál, mintha csak egy ókori amfiteátrumban ülnénk, ahol a múlt szelleme és a jelen találkozik.

Ha így van, akkor a címben megnevezett szereplők – akik a saját identitásuk megértéséért és kifejezéséért küzdenek – olyan harcot vívnak, mint az ókori cirkuszi játékok arénájába lépő gladiátorok. Az alakzat csúcsán álló kirakati bábuk talán azoknak az emlékét idézik, akik korábban ugyanezzel a céllal indultak el, de végül kudarcot vallottak.

Az előadás egyik legmeghatározóbb eleme a karakterek rendkívül kifejező, szinte túlzó mozgása, amely néha egy megelevenedett próbababa, máskor pedig egy felhúzott, majd szabadjára engedett játékfigura képét idézi fel a nézőben. A színészek emellett olykor bonyolult, komoly fizikai kihívást jelentő pozíciókba rendeződnek, ülnek vagy éppen kapaszkodnak egymásba, ezzel fokozva a látvány dinamikáját.

Az alkalmazott megoldások láttán a néző akkor is a Horváth Csaba nevével fémjelzett fizikai színházra asszociálna, ha nem tudná: történetesen ő Kondákor Ajsa Panka osztályfőnöke az SZFE-n. (Aki ellátogatott Székesfehérvárra, a Horváth Csaba rendezte Woyzeckre, a mozgásszekció egyik tagjaként láthatta Pankát a színpadon.)

De a Hat szereplő...-ben közreműködőkre visszatérve: az igazgató-rendezőt játszó Gyulai-Zékány István jól érzékelteti, milyen változáson megy keresztül egy irányító szerepét elveszítő, az események kissé értetlen szemlélőjévé váló vezető. Csonka Szilvia hol nevetséges, hol elszomorító a főnökének mindenben engedelmeskedő, magát akarat nélküli bábbá degradáló mindenes szerepében: minél többet fontoskodik, annál jelentéktelenebbnek tűnik. Mari Dorottya egyszerre titokzatos, sérült és vad az eszelős kacaját olykor szabadjára eresztő, minden bizonnyal súlyosan traumatizált Mostohalány szerepében.

A Hat szereplő szerző keres szombathelyi változata fiatalos előadás, üde színfolt a vidéki nagyvárosok színházi kínálatban, amelyet jellemzően kosztümös klasszikusok, szerelmi komédiák, sikerfilmek színpadi adaptációi és persze az elmaradhatatlan musicalek alkotnak.

A darab által kibontakozó történet bár kissé ködös, az előadás színpadi nyelve friss és lenyűgöző. Azok számára, akik értékelik ezt a sajátos összhangot – vagy akikben egy cseppnyi kíváncsiság lakozik, ami nyitottá teszi őket az ismeretlenek iránt – biztosan elnyeri tetszésüket. Más szóval: miközben a hat szereplő főként a szerző nyomában jár, a közönség számára is felfedezéseket tartogat Szombathely színpadán!