Baló Júlia Kínában járt, és még a krokodilhúst is bátorsággal próbálta ki.

A Shaolin-templom egyik legismertebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő nagymesterének invitálására már kétszer is ellátogatott Kínába. Ezek a látogatások nem csupán látványosak voltak, hanem olyan különleges helyszíneket is felfedezett, ahová a turisták nem könnyen jutnak el...

A kíváncsiság mindig is hajtott, és huszonhárom éve, mióta a kínai harcművészetek világába bepillantást nyertem, számos izgalmas élményt gyűjtöttem. Az alapfokú nyelvtudásom lehetővé teszi, hogy megértsem a szavakat és a kultúrát, ami még inkább fokozza az élményeimet. Két alkalommal is lehetőségem nyílt részt venni a Shaolin-templom egyik legnagyobb mestere által vezetett programokon, ahol olyan különleges helyszíneken tapasztalhattam meg a hagyományokat, amelyek a turisták elől elzárva maradnak. Ezek az utazások nem csupán fizikai kihívások, hanem mélyebb betekintést nyújtanak a bölcsesség és a filozófia világába is.

Itthon is felfedeztem a különös hagyományokat és praktikákat. Gyorsan rájöttem, hogy az autentikus kínai étterem az, ahol kínai vendégek ülnek az asztaloknál. A többi hely inkább a "magyarosított" kínai büfék kategóriájába tartozik, ahol a fogásokat a külföldiek ízléséhez igazítják. Még a főtt rizsbe is cukrot kevernek, nem beszélve a szószokról, amelyek szintén gyakran édesítve kerülnek az asztalra.

Érdemes elsajátítani az evőpálcika használatát, mert ezáltal nemcsak hogy kevesebbet, hanem sokkal változatosabb ételeket is élvezhetünk. A különféle fogások egy körbeforgó asztalon érkeznek, lehetőséget adva mindenkinek, hogy kedvére válogasson a finomságok között, miközben újabb és újabb ínycsiklandó étkek bukkannak fel. Így aztán a hagyományos "harmadik fogás" fogalma eltűnik, desszert pedig egyáltalán nem szerepel a menüben. Emlékszem, amikor az egyik tanítvány edzés után egy tál házi almás pitét hozott a Mesternek, aki mosolyogva megköszönte, de végül nem kóstolt bele. Nincsenek édességek, sütemények, vajas kenyér lekvárral, sem péksütemények vagy torták. Fagylalt sem található. Kínában nem találkoztam kövér emberekkel.

Amikor viszont az egyik kínai kungfumester járt nálunk első alkalommal, meglepett, hogy harmadszor is evett a levesből. Kiderült, azt hitte, más nincs ebédre. Igencsak csodálkozott, amikor leszerepelt a levesestál, és második fogás érkezett... Kedves család hívott meg itthon, remek ebéddel kínáltak. Az egyik finomságnál meg is kérdeztem, mit eszem. Kiderült: párolt jégsalátát! Nyers zöldséggel nem találkoztam - éttermekben sem.

Láttam, tapasztaltam a tea rendkívüli hatalmát, de igazán Kínában, a Shaolin-templomban éreztem, mit is jelent. Ott a Mester megmutatta titkos teázójukat: a turisták százezrei kíváncsi tekintetétől védett, gyékényfüggöny mögötti, egyszerű, kicsi szobát, ahova ő is szívesen menekül néha - visszavonulnak, beszélgetnek, olvasgatnak itt. A nagy hírű, natúr, zöld kungfuteát iszogattuk mi is. Annyi év után végre kezdtem megérteni: mit és miért tesznek a teaszertartás során.

Persze korábban - és azóta is - elkövettem látványos hibákat: például finom, apró kortyolgatás helyett minduntalan felhörpintettem a frissen kitöltött italt a pici csészéből. Egy másik alkalommal pedig a leghíresebb kungfuiskola mestereivel ültünk a csodálatosan egy fatömbből faragott teaasztalnál. A teaszertartás valamennyi kelléke - fületlen csészék, kiöntő, kanna, törlőkendő, szűrőtartó, porcelán szaglócsésze, facsipesz, keverő, piszka - ott sorakozott -, még a pénzérmék és a faragott béka is. Ez utóbbiakat locsolták is szorgalmasan a bőség és gazdagság reményében. Megismertem az évekig érlelt, vörös puehr teát is...

Dengfengben, a szállodában uralkodtam magamon: látványszerénységből nem pakolhattam úgy tele a tányérom, ahogy sajnálatos mohósággal tettem volna. Egyszerűen nem tudtam betelni annyi finomsággal! Soha nem ettem még olyan ízletesen elkészített zöldségételeket, körítéseket, amelyek könnyűek voltak, ugyanakkor laktatóak. És persze rendkívül egészségesek, energiát adóak. Pedig ez még "csak" a reggeli volt. Az edzőtáborban is nagy örömmel választottam a mindenkori remek ételkínálatból.

Csak egyetlenegyszer hökkentem meg. Huszonnégy órás utazás után Guangzhou-ba (Kanton - a szerk.) érkeztem, és nem a szállodába, hanem étterembe vittek először, ahol kedves, mosolygó emberek már vártak rám a kerekasztalnál. Éppen a levest kanalaztam, és egy húsdarab került a számba, amikor megkérdezte a mellettem ülő Vezető: "Tudod milyen húst eszel?" Mindenesetre villámgyorsan lenyeltem az omlós falatot. "Krokodilhúst."

Mindegyik kínai ember, akivel eddig beszélgettem, kifejezetten büszke a hazájára, a kultúrájára, a népére. És egészségmániás. Nagyon komoly az a tudás, tudatosság és következetesség, amit a kínai emberek - anyagi és társadalmi helyzettől függetlenül - birtokolnak, képviselnek e téren! És mindent tudnak az ételekről, a táplálkozásról, amelynek szabályait szinte megszállottan be is tartják.

Ha munkahelyéről a férfi hazatelefonál a feleségének, és derékfájásról panaszkodik, az asszony tudja, mit kell főznie aznap, hogy megszűnjön a bántalom... Erről a szüleiktől, nagyszüleiktől tanultak. Generációról generációra öröklődő tudás.