Az evangéliumok nem csupán elképzelések - valójában szemtanúk hiteles beszámolóira épülnek!

Mennyire megbízhatók az evangéliumok? Tényleg úgy zajlottak az események, ahogy az Újszövetségben olvashatjuk? Néha még a hívő közösség tagjai is kétségbe vonják azokat az írásokat, amelyekre hitük alapozva áll. Egy anglikán teológus azonban azt állítja, hogy az evangéliumok nem csupán hitelesek, hanem olyan tanúk vallomásaira építenek, akik személyesen tapasztalták meg Jézus életét és tanításait.

A szemtanúvallomásokkal szembeni szkepticizmusunk a modern kor egyik jellemzője, amelyhez a pszichológiai kutatások is jelentős mértékben hozzájárultak. Manapság úgy vélik, hogy a memória gyakran ingatag, és könnyen tévútra vezethet. Ezzel szemben a görög-római kultúrában a szemtanúk beszámolói alapvető fontosságúak voltak számos történelmi forrás szempontjából. Nem meglepő tehát, hogy az evangéliumok szerzői is különös figyelmet fordítottak arra, hogy olyan forrásokból merítsenek, akik személyesen ismerték Jézust és tanítványait, így hitelesebb képet festve az eseményekről.

A közhiedelemmel ellentétben a kereszténység leglényegesebb írásai nem évszázadokkal a történtek után keletkeztek.

Nem csupán egy kreatív elképzelés termékei. Az evangéliumok a történelem lapjait írják, valós eseményeket rögzítenek, és ahogy a tanúvallomásoknál lenni szokott, arra kérnek bennünket, hogy bízzunk a szavaikban. De vajon van-e valódi alapunk ehhez a hithez? Richard Bauckham anglikán teológus a "Jesus and the Eyewitnesses" (Jézus és a szemtanúk) című átfogó munkájában határozott választ ad: igen. Cikkemben két erős érvet emelek ki az ő megközelítéséből.

Tal Ilan, egy neves történész, különféle irodalmi források, osszáriumok és sírfeliratok segítségével megalkotta egyedülálló lexikonját, melyben háromezernyi palesztinai zsidó név szerepel, a Krisztus születését megelőző és azt követő évszázadokból. Bár az időkeret szélesnek tűnhet, az összegyűjtött adatok zöme Kr.e. 50 és Kr.u. 135 között keletkezett.

Ilan névgyűjteménye alapján érdekes betekintést nyerhetünk abba, hogy a vizsgált időszakban mely nevek hódították meg a szívünket. A férfinevek élmezőnyében Simon, József, Lázár, Júdás és János nevei tűntek ki, míg a női nevek között Mária, Salomé és Márta álltak a legnépszerűbbek között. Ezek az elnevezések nemcsak a hagyományokat tükrözik, hanem a kultúra és a történelem hatását is, amely formálja a névadási szokásokat.

Keresztények számára a fentiek mindegyike ismerősen csenghet, az Újszövetség oldalain ugyanis valamennyi névvel találkozhatunk. Éppen ez szolgál erős bizonyítékként a Bibliai szövegek hitelessége mellett: az evangéliumokban szereplő különböző személynevek relatív gyakorisága ugyanis megfelel az adott korban előforduló nevek relatív gyakoriságának. Például jóval többször fordul elő Simon és János nevű személy az evangéliumokban, mint mondjuk valaki, akit Jónásnak hívnak, előbbi nevek ugyanis a Krisztus működése körüli időben népszerűbbek voltak.

A vizsgált időszak és a földrajzi hely hatása rendkívül fontos. A diaszpórában, vagyis az Izrael határain kívül élő zsidók között más nevek váltak népszerűvé. Hasonlóképpen, különböző korszakokban eltérő nevek élvezték a legnagyobb népszerűséget.

Az evangéliumok és az apostolok cselekedetei által bemutatott személyek elnevezései arra utalnak, hogy ezek a szövegek nem csupán későbbi korokban, vagy egy teljesen eltérő földrajzi környezetből származó fiktív alkotások. Ezen elnevezések valóságos történelmi hátteret sejtetnek, ami megkérdőjelezi azt a gyakran hangoztatott érvet, hogy ezek a dokumentumok csupán kitalációk lennének.

Képzeljük csak el, mi történne, ha azt a feladatot kapnánk, hogy írjunk egy történetet húsz személynév felhasználásával a '70-es évek Párizsáról! Egy fiktív történet esetén valószínűleg eleve nem fektetnék nagy hangsúlyt arra, hogy az egyes karakterek nevei milyen gyakran fordultak elő a valóságban, ám még kevésbé valószínű, hogy saját kútfőből, az internet segítsége nélkül éppen azokat a neveket választanánk, amelyeket a '70-es évek Franciaországában többen is viseltek.

Az evangéliumokban és az apostolok cselekedeteiben szereplő nevek kétségtelenül valós személyeket képviselnek. Az írók talán nem mindegyikükkel álltak közvetlen kapcsolatban, de biztosan voltak olyan szemtanúk, akikkel együtt dolgoztak, és akik hitelesítik e történeteket.

Aki már belemerült Máté, Márk, Lukács és János evangéliumaiba, az észlelhette, hogy bizonyos események és karakterek több szerző írásában is megjelennek. Érdekes módon azonban míg az egyik evangélista bátran nevezi meg a szereplőket, addig a másik titokban hagyja el a nevüket. Különösen Márk evangéliumára jellemző ez a megközelítés, hiszen itt például a Jézust megkenő nő személyazonossága rejtve marad, és a Getszemáni-kertben a főpap szolgájának fülét levágó tanítvány nevét sem árulja el.

Amikor János evangélista elmeséli a történeteket, ő kifejezetten megemlíti Mária Magdolnát, és nem titkolja el, hogy Péter volt az, aki rátámadt a szóban forgó szolgára. Felmerül a kérdés, hogy Márk evangélista esetleg nem volt tisztában a részletekkel? Ennek valószínűsége csekély.

Richard Bauckham arra a következtetésre jut, hogy miután Márk evangéliuma született legkorábban a négy közül, azok, akikről írt, még kétségkívül életben voltak.

Ne feledjük, hogy Jézus és tanítványai korántsem voltak mindenki által elismert vagy kedvelt alakok. Márknak bőven volt oka arra, hogy óvatosan fogalmazzon. A főpap szolgájának ugyan visszatért a fülét, de a támadójának személye mégis izgalmas kérdés maradt számára. Ha Márk nyíltan említette volna Péter nevét, az komoly veszélyt jelentett volna, hiszen a tett, amelyet elkövetett, nem évült el, és a következmények súlyosak lehettek volna.

De miért kellett megóvni Mária Magdolnát? Hiszen ő mindössze annyit tett, hogy drága olajat öntött Jézusra. Valóban, csakhogy ezzel talán még nagyobb "bűnt" követett el, mint Péter. Ugyanis az adott kontextusban a tettei egyet jelentettek: felkente Jézust mint Messiást. Ez mindenki számára nyilvánvaló volt, beleértve azokat is, akik Jézus személyében egy csalót és tévtanítót láttak. S miután a holtteste a keresztrefeszítést követően rejtélyes módon eltűnt, ezzel tovább növelve a személye körüli felhajtást, a vallási vezetők cinkosnak tekintettek mindenkit, aki bármilyen módon részt vett a fals Messiás segítésében.

Márkkal szemben János evangélista bátran megnevezte az embereket, hiszen Jézus fiatal tanítványaként, idősebb korában, amikor papírra vetette emlékeit, az általa említett személyek többsége már a múlté volt.

Mint ahogy a bevezetőmben is említettem, sokan hajlamosak arra, hogy a szemtanúk tanúvallomásait megbízhatatlannak tartsák. Bár van némi alapja ennek a nézetnek, az általánosítás nem mindig helytálló. Fontos szempont, hogy milyen eseményekre emlékezünk, és hogy mennyire voltunk érzelmileg érintettek a történések során.

A kutatások ugyanis azt mutatják, hogy minél szokatlanabb és fontosabb egy esemény, illetve minél inkább érint minket érzelmileg, annál pontosabbak az emlékeink.

Amikor elsétál mellettünk egy random járókelő, talán nem emlékszünk, mi volt a pólójára írva. Nem releváns, nem érint, nem furcsa. De egy olyan ember élete, halála és feltámadása, aki azt állította magáról, hogy maga az Isten, kétségkívül nem hétköznapi történés. Úgy is mondhatnánk, ez olyasvalami, amire az ember emlékszik.

A tanítványok közelről ismerték Jézust és egymást. Átéltek csodás gyógyításokat, feltámasztásokat, kenyérszaporítást, örömöt, bánatot, félelmet, majd a Messiás halálát és feltámadását. Biztosak voltak benne, hogy nem képzelődtek, nem értettek félre semmit, nem emlékeztek rosszul. Olyannyira hittek a megéléseikben, hogy az életüket sem sajnálták feláldozni. Az evangéliumok az ő elbeszéléseiken alapulnak.