A tatárjárás eseményei más fényben tűnnek fel, ha megvizsgáljuk, hogy a magyar király mögött árulásra utaló jelek sejlettek. Vajon valóban úgy alakultak a dolgok, ahogyan a történelemkönyvekben olvashatjuk, vagy a hatalom és a hűség szövevényes hálójában

A Mongol Birodalom ambiciózus célja az volt, hogy Európa szinte minden szegletét meghódítsa. Katonai erőik a "Végső Tenger", azaz az Atlanti-óceán partjai felé igyekeztek, miközben minden népet le akartak igázni, hogy birodalmuk határait a lehető legmesszebb terjeszthessék ki.

1241 decemberében azonban meghalt Ögödej nagykán, és az általunk tatároknak nevezett mongolok körében megkezdődött a versenyfutás a legfőbb hatalomért. Erre pályázott a nálunk portyázó Batu kán is, nagy valószínűséggel emiatt hagyta félbe hadjáratát, amely folytatás esetén könnyen a magyarság végzetét okozhatta volna.

IV. Béla király serege a muhi csatában (1241. április 11.) súlyos csapást szenvedett el, ami lehetővé tette a hódítók számára, hogy szabadon mozogjanak. A magyar uralkodó a mai Horvátország irányába menekült, és végül Trau (Trogir) szigetén található várában keresett menedéket, miközben a mongolok szüntelenül a nyomában voltak.

Az 1270-ig uralkodó IV. Béla a magyar történelem egyik meghatározó alakja, akit ma „második honalapítóként” tisztelünk. Szerepe a tatárjárást követő újjáépítésben felbecsülhetetlen. Ám kevesen tudják, hogy a vérengző nomádok által okozott óriási pusztítás után a király már szinte azonnal szövetséget kötött volna a mongolokkal. Vajon árulónak számított volna ez a lépés?

Nem teljesen erről van szó, de ahhoz, hogy a helyzetet megértsük, szükség van a háttérben zajló események ismeretére. Végül is, a nagykánválasztásra hazatérő mongolok - a szerencsénknek köszönhetően - már nem jöttek vissza nagyobb létszámban. Ennek ellenére a fenyegetés folyamatosan ott lebegett a fejünk felett, mint egy sötét felhő.

Az idő múlásával a Közel-Kelet hatalmi dinamikája drámai fordulatot vett, és az Arany Horda, egykori mongol államalakulat, most már jóval komolyabb fenyegetést jelentett, mint a távoli Mongol Birodalom. Ezt a helyzetet tovább súlyosbította, hogy a muszlim Egyiptom szoros szövetségre lépett, így a Földközi-tenger térségét is képesek voltak ellenőrzésük alatt tartani.

Nyugat-Európát alig érintette a tatárjárás, sokkal inkább a Szentföldet sújtották a muszlim támadások sorozatai. IV. Béla már 1245-ben, az első lyoni zsinatot követően, éles kritikát fogalmazott meg a nyugati hatalmak irányába, akik hajlamosak voltak bagatellizálni a tatárok jelentette fenyegetést. Pedig a kegyetlen ellenség bármikor visszatérhetett, és a veszély továbbra is valós volt.