A szerbiai etnikai kisebbségi politika és a civilek helyzete november 1. után különösen érdekes és összetett kérdéskört ölel fel. Az etnikai kisebbségek jogainak védelme, valamint a civil társadalom szerepe a politikai diskurzusban alapvető fontosságú. No

Az újvidéki vasútállomás előtetőjének tragikus összeomlása, mely 15 ember életét követelte, rendkívüli tiltakozási hullámot indított el. Noha az elmúlt évtized során már számos, hasonló jellegű demonstrációval találkozhattunk a Vučić-rezsim alatt, most valami egészen új és különleges események tanúi vagyunk.

Legutóbb a magyar és a szlovák kisebbség tagjai, ill. szervezetei fejezték ki nyíltan a támogatásukat a diákok által vezetett tiltakozások és a polgárok elégedetlensége iránt. A nemzetiségi csoportok politikai pártjai azonban feltűnően csendesek - hacsak nem épp egyenesen a haladók mellett állnak ki.

Az újvidéki vasútállomás alatt lehulló előtető tragédiája a legélesebb metaforája a mai hatalom és a társadalom közötti feszültségnek. Bármelyikünk ott lehetett volna, akár állva, akár ülve, vagy csak egyszerűen sétálva a baleset helyszínén. Ez az esemény egyértelműen rávilágít a "közvagyon" elhanyagolására és felelőtlen kezelésére, melyet sokan már aznap átéreztek. Ez a közös felismerés különleges erőt ad a demonstrációknak, amelyek a változás iránti vágyat tükrözik.

"Mitől féljek, ha én is ugyanúgy a vas-, beton- és üvegtörmelék alá kerülhettem volna?" - kérdezhetik sokan saját maguktól, joggal. Aztán, ahogyan az lenni szokott, az "esemény" következtében felszínre kerültek a hatalmi rendszerek mélyén megbúvó korrupciós ügyek. Ami az etnikai kisebbségek helyzetét illeti, a Vučić-éra kezdete óta talán mostanra vált a legnyilvánvalóbbá, hogy milyen kilátástalan helyzetbe jutottak a rezsim keretein belül.

A békésen együtt élő kisebbségek

A haladó erők napjainkra már sikeresen megszilárdították a kisebbségi etnikai pártok pozícióját. A miloševići időszakban is akadt példa arra, hogy egyes nemzetiségek a hatalom táborába álltak, azonban ez nem volt a domináló tendencia - gondoljunk csak a magyar pártok helyzetére.

Jelenleg a haladók "modellje" főként abban nyilvánul meg, hogy a legnagyobb, vagy a legdominánsabbnak tűnő szervezeteket sikerült maguk alá vonniuk. Ez a plusz befolyás általában elegendő ahhoz, hogy a kivételezett pártok ellenfelei gyengüljenek, vagy csupán vegetáljanak, miközben hangjuk alig hallható (például az MM vagy a VMDK esetében is látható ez). Politikai szempontból az SZHP-nek nem kell komolyabb kritikára számítania a szerbiai etnikai közösségek politikai irányvonala részéről - és amíg ez a már régóta stabil alapokra épülő rendszer fennmarad, addig ez a helyzet valószínűleg nem fog megváltozni.

A VMSZ mint állatorvosi ló

Minderre tökéletes bizonyítékot nyújtott a minap Pásztor Bálint VMSZ-elnök. Az Újvidéki Rádiónak azt nyilatkozta, hogy "a mostani eseményeket még véletlenül sem lehet a 90-es évek tüntetéssorozatához hasonlítani", ebben nincs semmi meglepő. Egyrészt, persze, nyilván van kismillió különbség például az 1996-os és a jelen állapotok között, de ha a szerbiai demokrácia "fejlődési ívét", ill. a strukturális körülményeket nézzük, akkor az analógia igenis fennállhat.

Nem a pártelnökkel való hosszas vitatkozás a lényeg most, hanem az, hogy az SZHP vezetése képtelen és hajlandóságot sem mutat arra, hogy fellépjen a saját soraikban, különösen az újvidéki tragédia fényében. Ez az esemény ugyanis nem csupán egy incidens, hanem a rezsim lényegét is megkérdőjelezi.

Helyi szinten kicsit más a helyzet, hiszen a szabadkai vagy a zentai haladók a hierarchiában sokkal inkább megfelelnek a VMSZ-esek "hatalmi szintjének", ott emiatt már fel lehet vállalni a konfliktusokat is - ill. legfeljebb még tartományi szinten lehet valami hasonlóra számítani. Élő hierarchia mindez, ahol vertikálisan felfelé kizárólag a szervilista magatartás az elfogadható.

Kicsire zsugorított politikai képviselet

A 90-es évekhez képest tehát egyértelműen más helyzetet tükröz a jelen: az etnikai politizálás immár szervesen kapcsolódik az országos hatalomhoz, és úgy tűnik, hogy ez a rendszer stabilizálódott, különösen a demográfiai tendenciák fényében. Az a lehetőség, hogy a kisebbségi közösségek és politikai képviseletük egységesen álljanak ki olyan eszmék mellett, amelyek a számuk és súlyuk alapján jelentőségteljesebbek lehetnek, gyakorlatilag megszűnt. Miért van ez így? Mert ilyenkor valóságosan "igazuk" van.

A társadalmi és morális igazságok képviselete olyan "csodaszer", amely képes megsokszorozni a közösségek erejét, amit sokan magától értetődőnek tartanak. A 90-es években a kisebbségi magyar pártok által teremtett "plusz" éppen ebben a potenciálban rejlett. Bár az események azóta más irányt vettek, abban az időszakban Kárpát-medence-szerte egyfajta konszenzus alakult ki arról, hogy a plurális és képviseleti demokrácia, valamint az etnikai kisebbségek egyenjogúsítása a helyes irányt jelenti.

Ma ezzel szemben az autoriter-populista hullám csaknem kizárólagos kiszolgálói lettek a magyar pártok, amely a csökkenő demográfiai alap és a választói magatartás változása mellett eszmeileg az asztal alá löki őket. Ki tudná megmondani, hogy elő lehet-e még valaha is onnan mászni? Pláne úgy, hogy még a globális kapitalizmus folyamatos válsága sem arra ösztönzi a félperiféria játékosait, hogy valami igazságosabb és eszmeileg tisztább elvekért szálljanak síkra...

Maradnak: a közösségi szellem képviselői.

A 90-es évek demokratikus eszméinek "ápolása" és továbbfejlesztése manapság leginkább az értelmiségi diskurzusok középpontjába került. Ne essünk azonban abba a csapdába, hogy mindenkinek politikai filozófussá kell válnia. Elég, ha megértjük és átérezzük, mit jelenthet egy emberibb és igazságosabb társadalom. Olyan közeg, ahol bízhatunk a közvagyonban, és ahol az nem válik ránk leselkedő fenyegetéssé.

Kiemelkedő jelentőséggel bír, hogy a vajdasági magyar és szlovák egyéni tiltakozók, akik közös nemzetiségi és regionális identitásukkal, valamint eszmei meggyőződéseikkel összekapcsolódnak, az elmúlt héten külön-külön aláírásgyűjtésbe fogtak. E kezdeményezés célja, hogy kifejezzék támogatásukat a diákok iránt, valamint minden más tiltakozó szerbiai állampolgár mellett. Különösen biztató, hogy számos magyar intézmény, kezdve az újvidéki Magyar Tanszéktől, egységesen kiállt a demonstrációk mellett, ezzel is erősítve a közösségi összefogást.

Nem világos számomra e cikk írásakor, hogy más etnikai kisebbségek tagjai is felléptek-e hasonló módon. Remélhetőleg - főleg az általánosan jellemző kölcsönös információhiány, rosszabb esetben pedig az érdektelenség miatt - csak nem tudunk róluk. Vagy épp a szövegeiket fogalmazzák.

Különösen biztató, hogy számos magyar intézmény - az újvidéki Magyar Tanszék élenjárásával - egyöntetűen támogatta a demonstrációkat. (Fotó: Mina Delić)